Sátántangó, He walks to the lonely chapel, where a madman rings the bell. He goes home and boards up the window.

The Bijou is perhaps my favorite space at CalArts. It’s a small theater. Seats about 120 people and an unspecified number of dogs. (invariably you be in the middle of some feature and hear gerrrrr-Rouffff … rowf ra-ra-ffff rowf) I spent many a happy evening and afternoon of my graduate tenure watching films amazing to abstruse. During that time I had the great fortune to meet Béla Tarr when he lectured and presented Sátántangó. It played twice and I deeply enjoyed all four hundred thirty nine minutes both nights.

Irimiás and Petrina go to the police station, where they have a meeting with the captain. At the same time in the village Estike goes out with his brother, Sanyi, to bury some money in the ground to make it grow into a money tree. Both events take place during the daytime when the rain is not falling. Later Irimiás and Petrina drink in the pub in town, where Kelemen sees them. Halics visits Estike’s mother. Estike tortures and finally kills her cat in the attic of their house. In the meantime a heavy rain starts. Halics leaves their house, and Estike finds out that the money has disappeared; someone has stolen it. Kelemen returns to the village, enters the pub, and reports to the bartender on his meeting with Irimiás and Petrina in town and on the road to the village. Halics is already in the pub.

It is around that time that Futaki wakes up in Mrs. Schmidt’s bed, but they are surprised by Schmidt’s unexpected early return. Futaki has a hard time sneaking out of the house, but he returns later as if he has just arrived. At the same time the doctor watches the whole scene (Schmidt returning, Futaki sneaking out and hiding before returning to Schmidt’s house). Halics crosses the space, probably going home from the pub to relate the news about Irimiás’s return to his wife. Futaki and Schmidt start an argument over the distribution of the money the villagers earned and that Schmidt and Kráner want to steal, but Mrs. Halics arrives with the news that Irimiás and Petrina are approaching on the road, and maybe they have already arrived at the pub. Mrs. Schmidt leaves for the pub to check out what has happened; Schmidt and Futaki follow her later.

The doctor spends almost the whole day in front of the window in his chair, taking notes and drinking. At some point in the day, around noon probably, Mrs. Kráner visits him, announcing that from now on she will no longer bring him lunch. The doctor throws her out. Realising that he has run out of brandy, he puts on his coat and leaves the house to buy alcohol. He walks in the heavy rain, and enters a hangar where he meets two prostitutes. In the meantime the villagers arrive at the pub to be there when Irimiás and Petrina arrive. First, they distribute the money Schmidt and Kráner originally wanted to steal in the morning, then they start to drink heavily. That is when Estike’s mother arrives and tells the bartender that she cannot find her daughter. She also drinks, and then leaves the pub. It is already dark outside. The villagers start dancing, and that is when the doctor arrives in front of the pub. There he meets Estike, who peeps inside the pub through the window. She carries a dead cat in her arms, yells at the doctor, and then runs away. In the background we see Irimiás, Petrina and Sanyi arriving. The doctor tries to run after her, but very soon he gets out of breath, and finally he collapses, and is unable to get up again. He remains there lying on the ground until the next morning, when Kelemen finds him, and loads him on his cart.

The time that elapses from this evening until the next morning is missing from the narrative. This is when Irimiás and Petrina meet the villagers in the pub, and we don’t know where Estike spent the night. We meet her again, still walking with the dead cat under her arm, and soon after that she poisons herself. There is another jump in time: we don’t see when and how Estike’s body is found and carried to the pub. The next plot event is when the villagers gather around Estike’s dead body, and Irimiás makes a speech. The result of the speech is that everybody hands over his or her share of the money to Irimiás, who promises them he will immediately start the project which will help them get out of the village and start a new life. He tells them to pack up everything and move immediately to a neighbouring manor, which will be their new home where they will start their new business together. Estike’s coffin is loaded on the bartender’s car, and the villagers go home and pack up. They hit the road while Irimiás and Petrina go back into town. Petrina tries to convince Irimiás to flee with the money rather than continue to play games with the villagers. But Irimiás knows that this story can’t finish that way; the villagers should not discover immediately that they have been duped. The villagers arrive at the abandoned manor, which is a huge, entirely empty estate with no doors or windows and no furniture in it. They spend the night there. In the meantime Irimiás and Petrina arrive in the town in Steigerwald’s pub. They spend the night there. Irimiás has Payer come to see him, and wants to buy explosives from him. The next morning the villagers have a fight, because Irimiás didn’t show up at the time agreed. Some of them are convinced that Irimiás has deceived and abandoned them. Shortly afterwards Irimiás and Petrina arrive, and announce that they have to postpone the realisation of the project, and for the time being the villagers have to be separated and dispersed in the region before they can gather again to start the project. They are driven to a railway station, and each of them is assigned a place to go to stay. At the police station two clerks edit Irimiás’s report on the villagers. The doctor returns from hospital after three weeks, sits at his desk writing his notes, and leaves the house as he can hear bells ringing. He walks to the lonely chapel, where a madman rings the bell. He goes home and boards up the window.


A doktor feltette szemüvegét, a már körmére égő cigarettáját elnyomta a szék karfáján, majd egy ellenőrző pillantást vetve a függöny s az ablak közötti résen át a telepre (és mintegy „jóváhagyólag” tudomásul véve, hogy odakint minden változatlan), kimérte a poharába engedélyezett pálinkaadagját, s fölöntötte vízzel. A szint minden tekintetben kielégítő meghatározása – hazaérkezése napján – nem kevés gondot okozott: a pálinka és a víz arányának megválasztásakor ugyanis, bármilyen nehezére is esett, figyelembe kellett vegye a kórházi főorvos unos-untalan ismételgetett, nyilvánvalóan túlzó fenyegetését (miszerint: „Ha nem hajlandó megtartóztatni magát az alkoholtól, és nem csökkenti radikálisan napi cigarettaadagját, úgy készüljön föl a legrosszabbra, s mielőbb szóljon egy papnak…”), így aztán hosszas vívódás után elvetette a „két rész tömény, egy rész víz” ötletét, s az „egy a háromhoz” arányba törődött bele. Lassan, apró kis kortyokkal kiitta poharát, s most, hogy túlesett már „az átmeneti időszak” tagadhatatlanul kínzó megpróbáltatásain, némi megnyugvással szögezte le, hogy még ehhez a „pokoli löttyhöz” is hozzá lehet szokni, hiszen ahhoz képest, hogy az első hígított adagot még felháborodva kiköpte, ezt a mostanit már nagyobb megrázkódtatás nélkül le tudta nyelni, talán merthogy időközben sikerült elsajátítania azt a képességet, amelynek birtokában külön lehetett választani e „moslékból” azt, ami pocsék, attól, ami elviselhető. Visszatette a helyére a poharat, gyorsan megigazította a félrecsúszott gyufát a cigarettás csomag tetején, majd elégedetten körbefuttatta tekintetét a karosszék mögül induló, színültig teli demizsonok „hadrendjén”, és megállapította, hogy bátran nézhet szembe a hamarosan beköszöntő téllel. Ez – persze – korántsem volt olyan „kézenfekvő”, hiszen amikor két nappal ezelőtt, úgymond „saját felelősségére” hazaeresztették a városi kórházból, s a mentőautó végre bekanyarodott a telep főbejáratán, hetek óta tartó, mind erősebben fojtogató szorongása egyszeriben határozott félelembe csapott át, mert majdnem biztos volt benne, hogy mindent elölről kell kezdenie: szobáját feldúlva, tárgyait széthányva találja majd, sőt, még – abban a pillanatban – azt sem tartotta kizártnak, hogy a „minden hájjal megkent” Kránerné, kihasználva távollétét, „koszos söprűivel és büdös vizes rongyaival” takarítás címén nekirontott az egész lakásnak, s alapjaiban rombolta szét mindazt, amit neki fáradságos munkával, nagy körültekintéssel évek alatt sikerült csak felépítenie. Ám félelme alaptalannak bizonyult: szobáját pontosan ugyanabban az állapotban láthatta viszont, ahogy három héttel azelőtt magára hagyta, füzeteit, ceruzáit, a poharat, a gyufát, a cigarettát hajszálpontosan ugyanabban a helyzetben találta meg, ahogyan azoknak lenniük kellett, arról nem is beszélve, hogy amikor a mentőautóval befordultak a mezsgyére, majd lefékeztek a háza előtt, nagy megkönnyebbülésére egyetlen kíváncsiskodó arcot sem fedezett fel szomszédai ablakában, s nemcsak azalatt nem zaklatták, míg a mentős – jelentős ellenszolgáltatás fejében – behordta csomagjait, az élelmiszeres szatyrokat s a Mopsznál feltöltött demizsonokat, de azóta sem vették maguknak a bátorságot, hogy nyugalmát megzavarják. Természetesen nem áltathatta magát azzal, hogy távollétében bármi lényeges történt volna „ezekkel a tompa agyú fajankókkal”, de azt azért elismerte, hogy valami csekélyke javulás mégiscsak észlelhető: mintha kihalt volna a telep, megszűnt az idegesítő ide-oda futkosás, a kitartóan zúgó eső, mint mindig, ha beköszöntött a visszavonhatatlan ősz, visszariasztotta őket attól, hogy kibújjanak vackaikból, így aztán meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy még egyszer sem dugták ki a fejüket házaikból, csak Kerekest látta közülük éppen két nappal ezelőtt, a mentőkocsi ablakából, amint a Horgos-dűlőn ballagott a kövesút felé, de őt is csupán egy röpke pillanatra, mert gyorsan elfordította róla a tekintetét. „Remélem, a színüket sem látom tavaszig” – jegyezte fel naplójába, majd óvatosan felemelte ceruzáját, nehogy felsértse a papírt, mely – ezt is hosszú távollétének tudta be – úgy megszívta magát a párás levegőben, hogy elég volt egy kis figyelmetlenség, máris felhasadt… Így hát különösebb oka nemigen volt a nyugtalanságra, hiszen megfigyelőállását sértetlenül megőrizte számára egy „magasabb erő”, a por s a nyirkos levegő okozta pusztítás ellen pedig amúgy sem tehetett volna semmit, hiszen tudta, a romlással szemben nem véd meg „semmiféle beijedt hepciáskodás”. Mert (később korholta is magát emiatt) némi meghökkenéssel látta, amikor hazatértekor első ízben lépte át szobája küszöbét, hogy a hetekre magára hagyott helyiségben mindent finom por borít, s a holkerekből induló pókhálószövetek érzékeny szálai már majdnem összeérnek a mennyezeten; rögtön úrrá lett azonban ezen az oktalan zavarodottságon, gyorsan kitessékelte a jelentős „honoráriumtól” elérzékenyült, már éppen hálálkodni készülő mentőst, majd körbement a szobában, s elmélyülten tanulmányozni kezdte a „hanyatlás mértékét s jellegét”. Előbb mint „kifejezetten feleslegest”, majd mint „fölöttébb értelmetlent” elutasította a takarítás gondolatát, hiszen – nyilvánvaló – ezzel épp azt tenné tönkre, ami esetleg pontosabb megfigyelésekre ösztönözheti; így csupán az asztalt s az azon fekvő tárgyakat törölgette le, meg a pokrócokat rázta ki nagyjából, és azonnal munkához látott. Felidézte a hetekkel ezelőtti állapotot, majd szemügyre vette az egyes tárgyakat – a csupasz égőt a mennyezet közepén, a villanykapcsolót, a padlót, a falakat, a megroggyant ruhásszekrényt, az ajtó előtti szeméthalmot –, és a lehetőségekhez képest igyekezett hűen rögzíteni naplójában a változást. Aznap s egész éjjel, majd a rákövetkező napon is szinte megszakítás nélkül dolgozott, s a rövid, pár perces szendergéseket leszámítva csak akkor engedélyezett magának egy több mint hétórás, hosszú alvást, amikor úgy vélte, sikerült mindent részletesen feljegyeznie. Munkája végeztével örömmel állapította meg, hogy a kényszerű megszakítás után ereje, teherbírása nemhogy csökkent, de mintha még nőtt is volna valamelyest; igaz ugyan, hogy a „zavaró körülményekkel” szemben tanúsított ellenálló képessége viszont a korábbiakhoz képest észrevehetően romlott: míg régebben a vállairól leesett takaró, a folyton az orrhegyére csúszó szemüveg, vagy a bőrviszketés egyáltalán nem zökkentette ki, addig most a legjelentéktelenebb változás is elvonta figyelmét, s gondolatmenetét csak akkor tudta folytatni, ha visszaállította „az eredeti állapotot”, ha felszámolta „ezeket az idegesítő apróságokat”. E hanyatlásnak volt köszönhető, hogy kétnapi küszködés után ma reggel meg kellett szabaduljon attól a még a kórházban – „kéz alatt” – vásárolt ébresztőórától is, amelyet eredetileg azért vett meg, hosszas alkudozás és mérlegelés után, hogy általa szabályozni tudja a gyógyszerek bevételének szigorúan időhöz kötött rendjét; ám a fülhasogató, rémisztő tiktakoláshoz egyszerűen képtelen volt hozzászokni, kéz- és lábujjai önkéntelenül is átvették az óra pokoli ütemét, s amikor aztán – a szerkezet meghatározott időben megszólaló, ijesztő csörgésén túl – még azt is el kellett viselje, hogy már a fejével kénytelen bólogatni e sátáni találmány ritmusára, fogta az órát, kinyitotta a bejárati ajtót, s a dühtől remegve kihajította az udvarra. Nyugalma visszatért, s most, hogy órák óta élvezhette már a majdnem elveszített csöndet, nem is értette, miért nem szánta el magát erre a lépésre már korábban, tegnap vagy tegnapelőtt. Cigarettára gyújtott, hosszan maga elé fújta a füstöt, megigazította magán a félrecsúszott pokrócokat, majd ismét naplója fölé hajolt. „Hála istennek, szünet nélkül esik az eső. Tökéletes védelem. Tűrhetően érzem magam, bár a sok alvástól még kába vagyok egy kicsit. Sehol semmi mozgás. Az iskolaigazgatónál be van törve az ajtó meg az ablak, nem értem, mi történt, s mért nem javítja meg.” Felkapta a fejét, belefülelt a zúgó csendbe, aztán a gyufásskatulyán akadt meg a tekintete; egy pillanatig határozottan az az érzése támadt, hogy rögtön lecsúszik a cigarettás doboz tetejéről. Visszafojtott lélegzettel figyelt. De nem történt semmi. Újabb italt kevert, visszadugaszolta a demizsont, egy ronggyal felitatta a vizet az asztalról, a kancsót – Mopsztól vette ezt is harminc forintért – a helyére tolta, és felhajtotta a pálinkát. Kellemes bágyadtság tört rá, a takarók melegében hájas teste elernyedt, feje oldalra billent, szemhéjai lassan becsukódtak; de félálma nem tartott soká, mert a látványt pár percnél tovább nem bírta elviselni: egy kidülledt szemű ló rontott neki, ő egy kezében szorongatott vasrúddal teljes erőből – rémülten – fejbe vágta, s hiába próbálta, nem bírta abbahagyni az ütlegelést, egészen addig, míg csak meg nem pillantotta a széthasadt koponya mélyén a kocsonyás agyat… Elővette az asztal szélén szabályos rendbe rakott oszlopból a FUTAKI jelzésű füzetet, s folytatólagosan feljegyezte: „Nem mer előbújni a gépházból. Nyilván az ágyán döglik, horkol, vagy a mennyezetet bámulja. Vagy görbe botjával fektében az ágytámlát kopogtatja, mint egy fakopács, s a halál férgei után kutat a fában. Nem is sejti, hogy ezzel szolgáltatja ki leginkább önmagát annak, amitől annyira retteg. Ott leszek a temetéseden, te félnótás.” Újabb adagot kevert, komoran felhajtotta, majd egy korty vízzel bevette délelőtti gyógyszereit. A nap hátralévő részében két ízben is – déltájban és alkonyatkor – rögzítette a kinti „fényviszonyokat”, több vázlatot készített a mezsgye örökösen változó csatornajáratairól, majd, amikor épp befejezte már – Schmidték és Halicsék után – a Kránerék fülledt konyháját feltehetően jellemző állapotok leírását, hirtelen távoli harangszó ütötte meg a fülét. Határozottan emlékezett rá, hogy a kórházba kerülése előtti napon már hallotta egyszer ezeket a hangokat, mint ahogy abban is biztos volt, hogy kitűnő hallása ezúttal sem csalja meg. Mire föllapozta a napló aznap készült feljegyzéseit (de nyomát sem látta erre utaló jelzésnek, nyilván kiment a fejéből, vagy nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget), abba is maradt az egész… Azonnal rögzítette ezt a teljességgel érthetetlen eseményt, s körültekintően számba vette a lehetséges magyarázatokat: annyi bizonyos, hogy templom nincs a közelben, hacsak az évek óta lakatlan, pusztuló Hochmeiss-dűlői kápolnát nem tekinti annak, a várostól pedig akkora távolság választotta el a telepet, hogy ki kellett zárja azt is: esetleg onnan sodorta idáig a szél. Egy pillanatra megfordult a fejében, hátha Futaki, vagy Halics, netán Kráner szórakozik velük unalmában, de aztán ezt is el kellett vesse, hiszen kizárt, hogy bármelyikük is ilyen ügyesen tudna utánozni egy templomi harangot… De hát kifinomult hallása mégsem csaphatta be!… Vagy mégis?… Lehetséges, hogy különleges adottsága folytán már olyan érzékennyé vált, hogy valamely halk, közeli zúgásban távoli, fojtott harangszót képes felfedezni?… Tanácstalanul fülelt a csöndben, cigarettára gyújtott, majd hogy hosszú ideig nem történt semmi, úgy döntött, addig fölfüggeszti a dolgot, míg valami újabb jelzés nem segíti hozzá a helyes magyarázathoz. Felbontott egy babfőzelékkonzervet, kikanalazta a felét, majd eltolta magától, mert gyomra egyszerre képtelen volt néhány falatnál többet megemészteni. Elhatározta, hogy mindenképpen virrasztani fog, hisz nem lehetett tudni előre, vajon mikor szólalnak meg újból az előbbi „harangok”, s ha legközelebb is csak olyan rövid ideig lesznek hallhatók, mint az imént, elég egypár perc szendergés, és elmulasztja őket… Új adagot készített magának, bevette esti gyógyszereit, aztán lábával kitolta az asztal alól a bőröndöt, s hosszasan válogatott a magazinok között. Hajnalig lapozgatással, olvasgatással töltötte az időt, de hiába virrasztott, hiába győzte le álmosságát, a „harangok” nem szólaltak meg újra. Felkelt karosszékéből, néhány percnyi sétával frissítette fel elzsibbadt tagjait, majd visszaült, s mire a pirkadat kékje megfestette az ablak üvegét, mély álomba merült. Délfelé riadt csak föl, verejtékben úszva, s mint mindig, mióta rászokott a hosszú alvásra, ezúttal is dühösen, káromkodva forgatta ide-oda a fejét, mert bosszantotta az elpocsékolt idő. Gyorsan az orrára illesztette szemüvegét, elolvasta naplójában az utolsó mondatot, aztán hátradőlt a széken, s kinézett a résen át a mezsgyére. Kint épphogy csak csepergett az eső, az égbolt változatlanul szürkén-komoran borult a telepre, Schmidték előtt a kopasz akác megadóan hajladozott a hideg szélben. „Döglenek mind – írta a doktor. – Vagy ülnek a konyhaasztalra könyökölve. Az iskolaigazgatót még törött ajtaja, ablaka sem hozza ki a sodrából. Ha megjön a tél, be fog fagyni a segge.” Hirtelen, mint akiben egyszerre csak megvilágosodik valami, kiegyenesedett a széken. Felemelte a fejét, szemét a mennyezetre szögezte, zihálva szedte a levegőt; aztán megszorította a ceruzát… „Most föláll – írta mélyülő révületben, de óvatosan, nehogy felsértse a papírt. – Megvakarja ágyékát, nyújtózkodik. Körbesétál a szobában, visszaül. Kimegy vizelni, visszatér. Leül. Föláll.” Lázasan rótta a betűket, s nemcsak látta, minden pontosan így történik odaát, de halálos biztonsággal tudta is, hogy ettől kezdve ez nem is lehet másként. Mert fokozatosan döbbent rá, hogy évek hosszú, gyötrelmes, szívós munkája végül meghozta gyümölcsét: olyan egyedülálló képesség birtokosa lett, amelynek kegyelméből már nemcsak a leírás készenlétével szegülhet szembe az örökösen egy irányba tartó dolgok kihívásának, hanem bizonyos fokig meg is határozhatja a látszólag szabadon örvénylő események elemi szerkezetét!… Felugrott megfigyelőpontjáról, s égő szemmel, izgatottan járkálni kezdett le s föl a szűk helyiség egyik sarkából a másikba… Megpróbálta némiképp fegyelmezni magát, de sikertelenül: olyan hirtelen tört rá ez a felismerés, olyan észrevétlenül lepte meg, olyan készületlenül érte, hogy az első pillanatokban még azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy elveszítette józan eszét… „Lehetséges ez? Vagy megbolondultam?” Még hosszú ideig képtelen volt megnyugodni, torka kiszáradt az izgalomtól, szíve vadul dobogott, csorgott róla a verejték. Volt egy pillanat, amikor úgy érezte, menten szétpattan, a dolgok súlyát nem bírja tovább elviselni, hatalmas, elhízott testével szinte már loholt a szobában, míg aztán kifulladva, zihálva visszaroskadt a székbe. Annyi mindent kellett volna egy időben átgondolnia, hogy csak ült a hideg, éles fényben, agya szinte fájt, s a zűrzavar egyre növekedett benne… Óvatosan megfogta a ceruzát, a kupacból előhúzta a SCHMIDT jelzésű füzetet, kihajtotta a megfelelő oldalon, s bizonytalanul, mint akinek minden oka megvan rá, hogy féljen „tette esetleg súlyos következményeitől”, leírta a következő mondatot: „Háttal ül az ablaknak, alakja gyönge árnyékot vet a padlón.” Nyelt egy nagyot, letette a ceruzát, remegő kézzel kevert magának egy újabb pohár pálinkát, majd a felét kilötyögtetve felhajtotta. „Ölében egy piros lábas, benne paprikás krumpli. Nem eszik. Nincsen étvágya. Vizelnie kell, feláll, megkerüli a konyhaasztalt, kimegy az udvarra, a hátsó ajtón át. Visszatér, leül. Schmidtné kérdez tőle valamit. Nem felel. Lábával arrébb tolja az előbb a padlóra tett lábast. Nincsen étvágya.” A doktor még mindig remegő kézzel cigarettára gyújtott, végigtörölte izzadt homlokát, majd karjaival „repülő” mozdulatokat tett, hogy kiszellőztesse a hónalját. Megigazította vállain a pokrócokat, s újból naplója fölé hajolt. „Vagy megőrültem, vagy Isten kegyelméből ma kora délután rádöbbentem arra, hogy egy delejes erő birtokosa lettem. Puszta szavakkal meg bírom határozni a körülöttem folyó események szerkezetét. Egyelőre azonban még csak nem is sejtem, mit kell tennem. Vagy megőrültem…” Elbizonytalanodott. „Képzelődés az egész…” – morogta, s újabb kísérletet tett. Félretolta a naplót, s maga elé húzta a KRÁNER feliratú füzetet. Megkereste az utolsó bejegyzést, s lázasan írni kezdett megint. „A szobában fekszik, az ágyon, ruhástól. Csizmáját lelógatja, nehogy összesarazza az ágytakarót. Fülledt meleg van. Odakint a konyhában Kránerné csörömpöl az edényekkel. Kráner kiszól neki a nyitott ajtón. Kránerné mond valamit. Kráner dühösen hátat fordít az ajtónak, fejét belefúrja a párnába. Megpróbál aludni, becsukja a szemét. Alszik.” A doktor idegesen felsóhajtott, újabb adagot kevert, a demizsont visszadugaszolta, s nyugtalanul körbenézett a helyiségben. Ijedtséggel vegyes kételkedéssel fogalmazta meg újra magában, hogy „nincs mese, a figyelem összpontosításának egy bizonyos fokán megszabhatom, mi történjen a telepen. Mert csak az történik meg, ami megfogalmazódik. Csak, persze, tökéletesen homályos nekem, miképpen szabjam meg az irányt, mert hisz…” Ebben a pillanatban ismét meghallotta a „harangokat”. Csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, az este nem tévedett, igazi „hangokat” hall, arra azonban már nem futotta, hogy meghatározza, merről is jönnek ezek a kongó hangok, mert épphogy csak eljutottak a doktorig, már el is enyésztek a tovább zúgó csöndben, s hogy végleg elhalt az utolsó kongás is, olyan üresség maradt a lelkében, mintha valami nagyon fontosat veszített volna el. E különös, messzi hangokból ugyanis „a remény egy már elveszettnek hitt dallamát” vélte kihallani, egy szinte már tárgytalan biztatást, egy döntő üzenet tökéletesen érthetetlen szavait, melyből itt már csak annyi volt érthető, hogy „valamiféle jót jelent, s irányt szab bizonytalan képességeimnek is”… Delejes leírásait felfüggesztette hát, sietve belebújt kabátjába, cigarettát, gyufát dugott a zsebébe, mert most mindennél fontosabbnak érezte, hogy legalább megkísérelje megtalálni e különös harangzúgás forráshelyét. Egy pillanatra megszédült a friss levegőn, megdörzsölte égő szemeit, majd – hogy semmiképpen ne hívja fel magára az otthon gubbasztó telepesek figyelmét – a hátsó kertbe vezető kapun ment ki, s amennyire csak bírta, sietősre fogta lépteit. Amikor a malomhoz ért, megtorpant, hiszen fogalma sem volt róla, vajon jó irányba indult-e el egyáltalán. Belépett a malom hatalmas kapuján, s a fönti szintek valamelyikéről vihogó hangok ütötték meg a fülét. „A Horgos lányok.” Kilépett az ajtón. Tanácstalanul nézett körbe, nem tudta, mitévő legyen. Kerülje meg a telepet, s induljon el a Szikes felé?… Vagy menjen a kövesúton a kocsma felé? Netán inkább az Almássy-major irányában volna érdemes próbálkoznia? Vagy maradjon itt, várja meg a malom előtt, hátha újból felhangzik a „harangszó”? Rágyújtott, megköszörülte a torkát, s mert egyáltalán nem tudta eldönteni, menjen-e, vagy maradjon, idegesen egy helyben topogott. Nézte az óriási épület körül futó akácokat, megborzongott a hideg, metsző szélben, s arra gondolt, vajon nem volt-e ostobaság ez a hirtelen séta, vajon nem kapkodta-e el, hiszen a két „harangszó” között is majd egy éjszaka telt el, miből gondolja hát most, hogy hamarosan újból hall valamit… Már ott tartott, hogy visszafordul, hazatér, s majd otthon, meleg takarói alatt várja meg, míg ismét történik valami, ám abban a pillanatban megint megkondultak a „harangok”… Kisietett a malom előtti térre, s ezúttal végre sikerült megfejtenie valamennyire a rejtélyt: a „harangszó” mintha a kövesút túloldaláról („Mintha a Hochmeiss-dűlő felől!…”) hallatszott volna, s most nemcsak az irányt tudta valamelyest meghatározni, de ismét meggyőződött róla, hogy e kongás félreérthetetlen üzenet, biztató hívás, vagy ígéret, nem beteges képzeletének szüleménye, nem egy hirtelen rátörő érzelmesség hamis játéka csupán… Lelkesen elindult a kövesúthoz, majd átvágott rajta, és sárral, pocsolyával mit sem törődve gyalogolt a Hochmeiss-dűlő felé, „szívében tele várakozással, reménységgel és bizakodással”… Úgy érezte, ez a „harangszó” kárpótolja minden eddigi gyötrelemért, az örökös megnevezés kínjáért is, méltó jutalom hát szívós kitartásáért… S ha e biztatást pontosabban is megérti majd, minden bizonnyal sikerülni fog, hogy birtokában egy különleges hatalomnak, egy mindeddig ismeretlen lendületet adjon „az emberi dolgoknak”… Szinte gyerekes öröm töltötte el, amikor a Hochmeiss-dűlő végén megpillantotta a kis, roggyant kápolnát, s bár nem volt tudomása arról, hogy az utolsó háborúban elpusztult, s azóta az élet semmi jelét nem mutató kis építményben „harang” vagy bármi egyéb megmaradt volna, most miért is tartotta volna ezt olyan elképzelhetetlennek… Hiszen évek óta senki nem járt errefelé, hacsak egy-egy félnótás csavargó nem töltött itt olykor egy éjszakát… Megállt a kápolna főbejárata előtt, megpróbálta kinyitni az ajtót, de hiába feszítette, rángatta, nyomta egész testével, az meg sem mozdult. Megkerülte az épületet, s oldalt talált egy egészen kicsi, korhadt ajtócskát a málló falban; egy aprót lökött rajta, s az nyikorogva kinyílt. Lehajtotta a fejét, belépett a kápolnába: pókháló, por, piszok, bűz, sötétség fogadta, a padocskákból csak néhány törött darab maradt, az oltárból még annyi sem, az összevissza töredezett, foghíjas kövezetet felverte a gyom. Hirtelen megfordult, mert mintha zihálást hallott volna a néhai főbejárat melletti sarokból. Közelebb ment, s egy kuporgó alakot látott maga előtt: egy hihetetlenül vén, ráncos képű, félelemtől reszkető, összetöpörödött emberke feküdt a földön, a sötétben is rémülten villogó szemekkel. Amint észrevette, hogy felfedezték, kétségbeesetten felnyögött, s kúszva átmenekült az ellenkező sarokba. „Hát maga meg kicsoda?” – kérdezte határozott hangon a doktor, miután legyőzte pillanatnyi ijedtségét. A kis emberke nem felelt, csak még jobban összehúzta magát a sarokban, s ugrásra készen megfeszült. „Nem érti, mit kérdeztem?! – emelte fel a hangját a doktor. – Ki maga?!…” Az aggastyán érthetetlenül motyogni kezdett, s védekezőn maga elé emelte a kezét. Aztán sírásra fakadt. A doktor haragosan ráförmedt. „Mit keres maga itt? Körözik?” S amikor aztán a kis emberke csak nem hagyta abba a vernyogást, a doktor elveszítette türelmét. „Van itt harang?” – bődült rá. Az aggastyán ijedten talpra ugrott, egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást, s hadonászni kezdett. „A-ang! A-ang!” – sipította, s intett a doktornak, hogy jöjjön utána. Kinyitott egy ajtócskát a főbejárat melletti beugróban, s fölfelé mutogatott. „A-ang! A-ang!” „Atyaisten! – morogta a doktor. – Ez egy elmebeteg! Honnan szöktél meg, te félkegyelmű?!” Ő ment elöl, a doktor néhány lépcsőfokkal lemaradt, s igyekezett közvetlenül a fal mellett haladni, nehogy leszakadjon a súlya alatt a korhadt, vészesen nyikorgó lépcső. Amikor felértek a kis harangtoronyba, amelyből már csak a téglafal maradt meg, a tornyot réges-rég lesodorta egy vihar vagy egy bomba, a doktor egy pillanat alatt kijózanodott órák óta tartó „beteges és nevetséges révületéből”. Egy kisebb formájú harang függött a csupasz tetejű tákolmány közepén, egy gerendára volt felakasztva, melynek egyik vége a téglafal tetejére, másik vége a lépcsőfeljáró egyik szelemenfájára támaszkodott. „Hogy bírtad föltenni oda a gerendát?” – kérdezte a doktor keserűen. Az aggastyán egy pillanatig mereven bámult rá, aztán odalépett a haranghoz. „Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!” – sipította artikulálatlan hangján, s egy vasdarabbal rémülten megkongatta. A doktor sápadtan nekidőlt a lejárat falának, aztán rákiáltott a lázasan kolompoló emberre. „Hagyd abba! Azonnal hagyd abba!” De az erre még jobban kétségbeesett. „Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!” – ordította makacsul, s még nagyobbakat ütött a harangra. „Jön az anyád kínja, te bolond!” – rivallt rá a doktor, majd összeszedte az erejét, lekászálódott a toronyból, gyorsan kilépett a szabadba, és igyekezett minél hamarabb elmenekülni innen, hogy ne hallja a ráncos kis aggastyán ijesztő, nyers rikácsolását, mely mint valami rekedt trombitaszó követte egészen a kövesútig. Alkonyodott, mire visszatért, s elfoglalta megfigyelőállását az ablak mellett. Csak lassan, percről percre nyerte vissza nyugalmát, aztán, amikor kezének remegése csillapodott annyira, hogy fel bírta emelni a demizsont, kevert magának egy italt, s cigarettára gyújtott. Felhajtotta a pálinkát, maga elé húzta naplófüzetét, s megpróbálta szavakba foglalni mindazt, amit az előbb át kellett élnie. Keserűen nézte a papírt, aztán azt írta be: „Megbocsáthatatlan hiba. Összekevertem az Ég Zengő Harangszavát a lélekharanggal. Egy koszos csavargó! Egy szökött elmebeteg! Én marha!” Betakaródzott pokrócaival, hátradőlt a székben, s kinézett a mezsgyére. Odakint csendesen szemerkélt az eső. Lassan visszanyerte önuralmát. Felidézte a kora délutáni eseményeket, „megvilágosodásának pillanatát”, majd előhúzta a HALICSNÉ jelzetű füzetet. Kinyitotta azon az oldalon, ahol a folyamatos bejegyzés megszakadt, s írni kezdett. „Ül a konyhában. Előtte a Biblia, halkan mormolja a szöveget. Felnéz. Éhes. Kimegy a spájzba, kolbásszal, szalonnával, kenyérrel tér vissza. Csámcsogva rágni kezd, harap a kenyérből is. Néha lapoz a Bibliában.” Bár a munka jó hatással volt a doktorra, mégis, miután átolvasta a kora délután óta írottakat SCHMIDT, KRÁNER, HALICSNÉ füzeteiben, szomorúan belátta, hogy teljesen elhibázta az egészet. Felkelt, járkálni kezdett a szobában, néha töprengve megállt, majd indult újból, aztán körbenézett a helyiségben, s tekintete megakadt az ajtón. „A fenébe is!” – mordult föl, elővette a ruhásszekrény aljából a szegesdobozt, majd markában néhány szöggel, másik kezében egy kalapáccsal odaállt az ajtó elé, majd egyre dühösebben csapva rá a szögek domború fejére, nyolc helyen beszegezte az ajtót. Megnyugodva tért vissza megfigyelőállásához, a hátára terítette a takarókat, aztán újabb italt kevert, némi gondolkozás után „fele-fele” arányban. Eltűnődve nézett maga elé, majd hirtelen felcsillant szemmel új füzetet vett elő. „Esett az eső, amikor…” – írta, de megcsóválta a fejét, s kihúzta az egészet. „Amikor Futaki felébredt, odakint zuhogott az eső, és…” – próbálkozott újra, de ezt is „kifejezetten csapnivalónak” találta. Megmasszírozta orrnyergét, visszaigazította a szemüvegét, majd felkönyökölt az asztalra, s tenyerébe támasztotta a fejét. Mint egy varázslatosan éles képet, úgy látta maga előtt a rá váró út egészét, ahogy kétoldalról lassan felkúszik rá a köd, s középen, egy vékony sávban ott ragyog minden jövőjében szétporló arc, vonásain a fulladás pokoli történetével. Ismét a ceruzáért nyúlt, s most már érezte, hogy jó nyomon jár; füzete van elég, pálinkája, gyógyszere kitart akár tavaszig is, s amíg csak ki nem rohadnak az ajtóból a szögek, senki sem fogja háborgatni. Óvatosan, nehogy felsértse a papírt, írni kezdett: „Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város meg túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről („Mintha a malom felől…”) sodorta volna őket erre a szél. Felült, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni. Visszatartotta a lélegzetét, hogy a harangzúgásapályban egyetlen félresodródó, zengő hangot se szalasszon el, mert tudni akarta, mi az igazság („Biztos alszol még, Futaki…”), s ehhez minden egyes hangra, ha mégoly árva is, szüksége volt. Puha, legendás macskalépteivel az ablakhoz sántikált a jéghideg konyhakövön („De hát senki sincs ébren? Nem hallja senki? Senki más?”), kinyitotta az ablaktáblákat, és kihajolt. Csípős, nyirkos levegő csapta meg, egy pillanatra be kellett hunynia a szemét; s a kakaskukorékolástól, a távoli csaholástól és a percekkel ezelőtt feltámadt éles, kíméletlen szél zúgásától csak mélyülő csöndben már hiába fülelt, nem hallott semmit saját tompa szívdobogásán kívül, mintha csak („…rám szeretne ijeszteni valaki”). Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… És látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.” Visszabújt a meleg paplan alá, karjára hajtotta a fejét, de szemét nem tudta lehunyni: megrémisztették ezek a kísérteties harangok, de még inkább ez a hirtelen csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet. De nem mozdult semmi, mint ahogy ő sem moccant meg az ágyban, egészen addig, míg a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *